Már egy ideje benne vagyunk az októberbe és ugyan az instagramon hozom az előzőleg megszokott kultúrális/hiedelmes/horroros bejegyzéseket, ez a blogra perpillanat nem jutott el. De őszintén megmondva az idén úgy gondoltam most ezeket a közösségi oldalra hozom és kiderül hogyan alakul majd. De most beszéljünk erről a könyvről.

Japán történelme nagyon érdekes és tele van kultúrával és hiedelmekkel. Ezek közül lett néhány ebben a könyvben összegyűjtve. Kapunk történeteket goblinokról, szellemekről és tündérekről is, akik esetleg bosszút akarnak állni, tévútra terelnék a vándorlókat és hasonlók. A történetek rövidek és jól érthetőek egy klasszikushoz képest és szerintem kezdő angolosoknak is jó gyakorlásnak számíthat.
Az pedig még pluszpont ha valaki szereti a japán kultúrákat és hiedelmeket.

Mondanám, hogy sok minden történt szeptemberben, viszont csak annyi, hogy végre több órám van és rendesen dolgozom. Ugyan egy időbe beletelik majd mire végre helyreáll a keresetem azután, hogy az előző helyen alig kerestem valamit, de hát ez ilyen sajnos.
Az utazás szempontjából nagyon zavaró tud lenni, amikor itthonról elindulva még azt írja az app, hogy jár az a vonat ami nekem kell, de mire kiérek azalatt a 15 perc alatt, addigra valami indokkal eltörlik. Nem egyszer jártam már így. Valamint az első hetekben nem is jártak a vonatok, mert az elektromos vezetékekkel történt valami, de az még érthető is. De mindegy is... Viszont ebből kiindulva előjött bennem az ötlet, hogy nekikezdenék a jogsinak. Az is hosszú folyamat lesz, de reménykedem.
Lépjünk egy kicsit előre is: a következő hónapra van pár tervem: ebben benne van pár ijesztős sorozat, néhány igaz történet alapján; ijesztős könyvek és társaik. Ezek a CoffeeCorner instagramra is kimennek (@kaves_sarok), és ha figyelmesek vagytok az egyik ilyen sorozat oda már ki is ment, mint bemelegítés.

Ez a hónap ennyi is lenne. Tartsatok velem októberben is és a blog szépen lassan visszaéled a jövőben. :)

Az Operház fantomja mindig is nagy varázslattal bírt - és a kivitelezés mindig is fontos legyen színház, legyen az nagyvászon. Valamint számomra könyvben is megmarad a történet izgalma.

Gaston Leroux, francia újságíró és thrilleríró, 1868-ban született Párizsban. Egy francia újságnál szerzett bűnügyi tudósítói és háborús tudósítói tapasztalatai adták meg számára a hátteret népszerű regényeinek megalkotásához. Ő volt a detektívtörténet egyik megalkotója, fiatal kitalált detektívje, Joseph Rouletabile pedig számos riporter-detektív karakter előfutára volt a modern szépirodalomban. Leroux két legismertebb krimije A fekete ruhás hölgy illatszere és A sárga szoba rejtélye, amelyet valaha írt egyik legjobb „zárt szoba” kriminek tartanak. A második thrillersorozatban egy Cheri-Bibi nevű öreg gazember szerepelt. Leroux legmaradandóbb műve azonban természetesen Az Operaház fantomja , amelyet először 1910-ben adtak ki. Leroux 1927-ben halt meg a franciaországi Nizzában.

„Az operaház fantomja nem mese. Egyáltalán nem az volt, aminek sokáig hitték, nem holdkóros művészek, babonás igazgatók találták ki, nem a kartáncos kisasszonyok, a balettmamák, a jegyszedőnők, a portások és a ruhatári alkalmazottak túlfűtött képzeletének fura teremtménye. Bizony hogy létezett, hús-vér ember volt, noha mindent megtett, hogy szakasztott olyan legyen, mint egy igazi fantom, vagyis egy árnyalak.”

Az Operaház fantomjára nagyjából 9-10 éves koromban kiváncsi voltam, de akkor még csak filmen láttam. Azóta ez a harmadik olvasásom - először gimnáziumban angol órán, majd 2020 környékén és most.
Számomra ez a vilàg mèg mindig nagyon érdekes, bár lehet közrejátszik az, hogy van egy nagy szünet az újraolvasások között. Valamint mindig a legjobb olyankor olvasni, amikor az időjárás kezd belemenni ebbe a csípős hidegbe.
Ez az egyik olyan könyv, amit bàtran ajánlok klasszikusok szeretőiknek, de olyanoknak is, akik csak próbálkoznak ezen történetek elolvasásàval.

Az elmúlt napokban gondolkoztam el egy kicsit azon, hogy mégis hogyan állok a közösségi médiához és ebben közrejátszott a blog két instagramja is - a CoffeeCorner és a CoffeeEnroute.

Mikor kb 12-13 évesen megismerkedtem az internettel, természetesen teljesen addiktív lettem és majdnem minden szabad percemet a képernyő előtt töltöttem. Akkor még a myvip és az iwiw a menő, majd bejött a facebook és persze mindent is megosztottunk ott. Felnőtt fejjel viszont már visszafogottabban kezelem és ezzel egy teljes kört vett a privát szférám a közösségi oldalakon.
A blogon anonimként is igyekszem mindig odafigyelni és bár nagy részében önmagamnak írok, szeretem látni a visszajelzéseket is egy-egy bizonyos bejegyzések után és mikor elkezdtem a What's Up, Mental health havi összefoglalóimat, az is olvasott lett és kedvelt valamilyen szinten.
Viszont az elmúlt pár évben mindenképp fontos lett nekem az, hogy ne osszam meg az életem minden egyes percét vagy hogy éppen mit csinálok egy adott pillanatban - egy kirándulásról készült képet is max napokkal később osztok meg, ezzel kiélvezem a napot és nem lógok a telefonon.

Persze látom értelmét a közösségi oldalaknak, főleg kapcsolattartás szempontjából, viszont az, hogy napi szinten minden apró dolgot megosztani az életünről, az egy kicsit túlzás. Vannak olyan ismerőseim, akik 5-10 percenként kiírnak valamit és ezt nem csak az ismerőseik látják, hanem olyanok is akiket nem is ismert. Sosem lehet tudni ki figyel és kezd el kutakodni, hogy merre vagy annyiból, hogy látja mit csinálsz éppen...

Néha szeretek önéletrajzi könyveket olvasni és ezáltal jobban megismerni azt, akiről olvasok. Így mindenképp örültem, hogy végre a kezeim közé került Miriam könyve, hiszen mindig is szerettem a karaktereit és magát a színésznőt is. Miriam Margolyes brit és ausztrál komikus, író és színésznő. Karakterszínészként filmben , televízióban és színpadon is ismert. BAFTA-díjat kapott a legjobb női mellékszereplő kategóriában Mrs. Mingott szerepéért Martin Scorsese Az ártatlanság kora (1993) című filmjében, és nemzetközi ismertséget szerzett Sprout professzor megformálásával a Harry Potter filmsorozatban (2001–2011). Margolyes-t a 2002-es újévi drámai érdemeiért járó kitüntetések átadóján a Brit Birodalom Rendjének (OBE) tiszti rangjával tüntették ki.

A BAFTA-díjas színész, Majomtól a Cadbury's Caramel Rabbitig mindennek a hangja , Lady Whiteaddertől Bimba professzorig számtalan felejthetetlen karakter megalkotója, Miriam Margolyes, OBE, a nemzet kedvenc (és legcsintalanabb) kincse. Tudja meg, hogyan lett göndör haja annak, hogy egy légitámadásban foganták; milyen csínytevések vezettek oda, hogy az Oxfordi Középiskola legcsintalanabb lányaként ismerték; hogyan pózolt végül meztelenül Augustus Johnnak tinédzserként; miért volt Bob Monkhouse a legjobb (férfi)csókja, amit valaha kapott; és mi történt ezután, miután Warren Beatty megkérdezte: "Szoktál szexelni?".
A Vanessa Redgrave-nek való szerelmi vallomásától kezdve egészen addig, hogy a királynő csendet kért tőle, ez a könyv tele van vicces történetekkel. A Scorsese-től Streisandig, a transzvesztita Leonardo di Capriótól Isaiah Berlinig terjedő szereplőgárdával a This Much Is True ugyanolyan tele van élettel és meglepetésekkel, mint utánozhatatlan szerzője.

Ahogy fentebb is említettem, Miriam egyik nagy kedvencem és egyre inkább megszeretem, hiszen hiába nagy színész, ő megmarad önmagának és őszintének. A mai sztárvilágban ez a legfontosabb, hogy ne veszítsék el önmagukat és ugyanúgy két lábbal álljanak a földön. Miriam története pedig nagyon érdekes, hogy egy zsidó családból származó lány hogyan találta meg a szenvedélyét, a szerelmét és maradt hű mindahhoz, ami az élete részét képezi.